'We Got Married' #13

13

When your heart feels terribly hurt,

I will definitely embrace you

<Promise>

Egy nagy, de kipihent ásítás kíséretében nyújtózom el az ágyon. Még érzem, ahogy az álom utolsó foszlányai próbálnak utánam kapni, de kirángatom magam a szorításukból, és hevesen pislogok körbe, hogy nehogy újra visszaaludjak. Hirtelen, ahogy a franciaágy másik felét simítja végig a kezem, villámcsapásként a fejembe férkőzik egy emlékfoszlány a tegnap estéről.

- Biztos?

- Biztos - mondtam Joonmyun meglepett tekintetét látva, majd izgatottan görcsbe álló gyomorral vártam, hogy a fiú egyáltalán meg merje közelíteni az ágyat, és leüljön rá.

Újabb képek jelennek meg a szemem előtt: az a két, csalogatóan édes, melegbarna szempár, mely mágnesként vonzott magához, és ideges robbanásokat küldött szét a testemben. Még most is érzem, ahogy libabőrözik a karom az idol leláncoló szempárjától, és attól a közelségtől, amelyet tegnap képes lettem volna még inkább lecsökkenteni. Aigoo! Miket gondoltam én akkor? Nem gondolhattam komolyan, hogy meg akarom csókolni! Mármint, de, azt komolyan gondoltam, hogy meg akarom csókolni, de azt nem gondolhattam, hogy ő is viszonozni fogja. Mégis csak idol, olyan, akinek számít, hogy milyen kapcsolatai vannak, és egy olyan hűvös nőszemély, mint én, nem is álmodozhat egy olyan férfi védelmező öleléséről vagy égető érintéséről, mint amilyen Joonmyun. Ő egyszerűen túl jó hozzám.

Minden esetre mosoly kúszik az arcomra, ahogy az ágy másik felén lévő összegubózott takaróra pillantok, amely tanúskodik arról, hogy a srác már korábban felkelt, mint én. Felülök az ágyban, megnézem a mobilomat, és meglepve tapasztalom, hogy már fél kilenc van. Elkerekedett szemekkel pislogok a képernyőre, ugyanis az elmúlt időben nem nagyon láttam ilyen késői számot, amikor felkeltem. A hír kirobbanása óta egyébként is nehezebben tudtam álomra hajtani a fejemet, az alvás pedig még nehezebben ment, így nem csoda, hogy hajnali 5 körül mindig talpon voltam. Tegnap sem tudtam lehunyni a szememet, köszönhetően a Big Bang visszamondásának, úgyhogy nem számítottam rá, hogy most ilyen békésen fogok aludni. Hát, valaki jó hatással volt rám.

Az agyam racionális felének hangjai figyelmeztetően kiabálni kezdenek, amikor kilépnék a szobából, ugyanis eszembe jut, hogy akkor már a kamerásoknak is itt kell lenniük, hiszen ez időtájban ígérték, hogy érkeznek. Kicsit duzzogva, hangtalanul átkozva a staff tagokat szedem rendbe magam, majd már átöltözve, szoros kontyba fogva a hajamat vonulok le a konyhába, ahonnan az egész házat átlengő isteni illatok származnak. Staff tagok még sehol.

Ahogy közelebb sétálok a tűzhelynél szorgoskodó sráchoz, valószínűleg meghallja a páros mamuszunk - az enyém rózsaszín, az övé kék, a közös, hogy mindegyik olyan, mintha egy maci feje lenne - csoszogását, és kíváncsian hátrapillant a válla felett.

- Ah, Jiyoung-ah! - csillan fel a szeme rögtön, és olyan lassan terül el az arcán a szokásos angyali mosolya, mint a felhők mögül előbukkanó nap - Éppen most készült el az utolsó palacsinta is! Gondoltam, kipróbálhatnánk valami újat is, úgyhogy amerikai palacsintát csináltam. Az, hogy mennyire hasonlít az eredetihez, az már más kérdés - magyarázza kuncogva, és annyira szeretem ezt a nevetését! Amikor pontosan tudod, hogy nem szégyelli, amit tett, mégis képes megmosolyogtatni ezzel az aranyos reakciójával. Csak jó ránézni, szinte sugárzik a boldogságtól. Nem tudom, mennyi idol képes arra, hogy betáblázott hetek sokasága, kemény táncpróbák és fárasztó koncertek után még egy valóságshow forgatása közben is lelkesebb és érzelmileg kiegyensúlyozottabb legyen, mint én, akinek a mindennapjai az övéhez képest unalmasak és szinte sétagaloppnak minősülnek.

- Aigoo! - pillantok a tányérra halmozott palacsintákra, majd tekintetem átvándorol a fiúra, aki lezárja a tűzhelyet, majd az asztalra pakolja a tányért, és elővesz a hűtőből lekvárt és kis tálkákba helyezett friss gyümölcsöt, amit alaposan megmos, mielőtt elém helyezne - Mikor tanultál meg amerikai palacsintát sütni? - vonom fel a szemöldökömet rejtegetni sem próbált mosollyal a szám sarkában, hiszen meglepően jó hangulatom van, és nincs kedvem ezt leplezni. Joonmyun boldogsága ugyanis olyan, mint a méz: édes és ragadós.

- Mikor Amerikában turnéztunk, az egyik hotelben rendeltünk reggelire palacsintát - kezdi mesélni izgatott hangnemben, miközben leül velem szembe - Kyungsoo annyira kíváncsi volt, hogy hogyan csinálják, hogy elkérte a szakácstól a receptet. Amikor pedig kérdeztem tőle, mit csinálhatnék neked reggelire, rögtön ezt javasolta, úgyhogy gondoltam, kipróbálom - vonja meg a vállát szórakozott mosollyal, miközben a tányéromra helyez egy palacsintát, és elém tolja a kis tálkákat. Még mindig elképedve, elkerekedett szemekkel pislogok a fiúra, amikor a fejembe ötlik egy gondolat.

- Szóval már előre eltervezted, hogy reggelit fogsz készíteni nekem? - teszem fel a kérdést egyáltalán nem neheztelő hangnemben, és a fiú sem sértődik meg. Csak csintalanul felkunkorodik a szája szélén.

- Igazából megörültem a lehetőségnek, hogy én keltem fel előbb, úgyhogy egy órája üzentem Kyungsoo-nak, ő pedig el is küldte a receptet.

- Joonmyun-ah, te aztán tényleg nem vagy semmi! - csóválom a fejemet hitetlenkedve, és a baráti megszólítás könnyedén csúszik ki a számon. Ahogy felpillantok, rögtön észreveszem a vidám bukfencet a fiú szemének csillogásában, mégsem akarom visszaszívni, amit mondtam.

- Ne ítélkezz előre! Még meg sem kóstoltad! – ellenkezik széles vigyorral, miközben a tányérom felé bök. Kuncogva megcsóválom a fejemet, majd az előttem lévő egyik kistálkából bogyós gyümölcsöket kanalazok a palacsintám tetejére, még mielőtt összehajtogatnám a puha, még meleg tésztát. Ahogy beleharapok az édességbe, rögtön elismerően hümmögni kezdek. A frissítő gyümölcsszemek savanykás kavalkádja ugyanis tökéletes kombinációt alkot a vastag, édes tésztával, a massza pedig lágyan olvad szét a számban.

- Ez egyszerűen isteni! – jelentem ki határozottan, miután lenyelem az első falatot, majd a fiúra pillantok. Csak szégyenlősen, mégis hálás mosollyal ajándékoz meg, amitől libabőrözni kezdek. Ez a srác egyszer az őrületbe fog kergetni, de komolyan! Ezzel a nézéssel jéghegyeket lehetne megolvasztani!

Elszakítom róla a tekintetemet, még mielőtt túlságosan belevörösödnék az átható pillantásába, a következő néhány másodpercben beálló csendet pedig csak a szüntelen nyammogásunk töri meg. Joonmyun aztán kérésemre mesélni kezd arról, hogy náluk hogyan is folyik egy-egy étkezés, ki szokott főzni, és egyáltalán hogyan vacsorázik 10 nagyétkű, fizikai munkát végző srác egyetlen kis étkezőben. Belefeledkezve hallgatom a történeteit, amiknél nem tudja mellőzni vezetői szerepből adódó aggódását, felnőttesen megrovó megjegyzéseit vagy szeretetteljes kommentjeit. Melegség tölti el a szívemet, ahogyan nézem, miközben mesél, mert jó látni, hogy bármennyire is nehéz az idolok élete, legalább egymásra biztos számíthatnak, és már úgy összenőttek akár egy kis család. Az EXO esetében ugyanis mindenképpen ezt érzem, és hálás vagyok a sorsnak, hogy pont a vezetőjükkel hozott össze ez a műsor. Gyakran elgondolkozom azon, hogy mi lett volna, ha mást választanak mellém? Miket csináltunk volna együtt? Vajon ugyanígy képes lettem volna megkedvelni az illetőt, vagy csak ő van rám ilyen hatással?

Fogalmam sincsen, azonban már nem is számít. Kim Joonmyun ugyanis a tökéletes férjjelöltem, és nem is szeretném visszatekerni az időt ahhoz a naphoz, amikor megírtam a szerződést. Most már nem bánom, hogy a We Got Married felkért, én pedig igent mondtam.

- Mindenképpen izgalmas lehet veletek egy étkezés – szúrom közbe felkunkorodó ajkakkal, mire a fiú hevesen bólogatni kezd.

- Nem biztos, hogy az izgalmas szót használnám rá, de mindenképpen eseménydús – teszi hozzá vidáman csillogó szempárral, ami szinte lubickol a boldogságban. A fiú egész megjelenése a felszabadultságról és lelkesedésről árulkodik: a lazán szétálló, kissé elaludt tincseitől a heves kézmozdulatain át a nevetéstől kipirosodó arcáig – Nem mondom, hogy könnyű menet lenne, de egyszer csatlakozhatnál hozzánk – vonja meg a vállát, mintha csak egy banális semmiségről lenne szó, az én szívem azonban nagyot ugrik az ajánlatát hallva.

Ugyanis ez azt jelenti, hogy nem kamerák előtt kellene találkoznom az EXO többi tagjaival, hanem azért, mert ők – vagyis inkább Joonmyun – ezt szeretnék. Az, hogy dob módjára kezd verni a szívem, csak egy nagymértékben alábecsült állítás, ugyanis inkább úgy érzem, hogy a heves kalimpálásától majd’ felrobban.

A csengő természetesen ekkor szólal meg, és ha a fiú nem pattanna fel, hogy kinyissa az ajtót, valószínűleg nem is törődnék a helyiséget betöltő dallamos kongással. Még gyorsan pislogok magam elé néhányat, hogy újra visszarázzam magamat a normális lélekállapotomba, majd hajolgatva üdvözlöm a staff tagokat. A megérkezésük persze kissé kellemetlen légkört teremt, és váltunk is egy sajnáló pillantást a fiúval, mielőtt meghallgatnánk a producert, hogy mit szeretnének felvenni, hogyan álljunk be, és mikor érkezik a következő feladatunk.

Lebiggyesztett ajkakkal ülök vissza a székembe, miközben Joonmyun is helyet foglal velem szemben, hogy ugyanott folytassuk a reggelit, ahol néhány perce abbahagytuk. Azonban a legutolsó ajánlatát nem emlegeti fel újra, sokkal hétköznapibb vizekre evezünk, ám így is tudok meg újat a fiúról. A kamerák persze folyamatosan forognak, és én is néha kényelmetlenül fészkelődöm, hogy lerázzam magamról a frusztráltságot, amiért az előbbi idilli buborékunkat a producerek szívtelenül szétpukkasztották.

- Á, új feladat! – csapja össze a tenyerét Joonmyun izgatottan, mire majdnem gúnyosan megforgatom a szemeimet, mondván, hogy milyen meglepő, hogy feladat érkezik, amikor ezt éppen 5 perce beszéltük meg! Mégis próbálom palástolni a nemtetszésemet, majd kíváncsian pislogok az idolra, aki hangosan felolvassa a papírkán szereplő szöveget.

- Kedves Park Jiyoung-ssi és Kim Joonmyun-ssi! Mivel tudjuk, hogy mindketten a sportok hívei, így választottunk egy olyan feladatot, ami valószínűleg testhezálló lesz, és még közelebb is hozza Önöket. 10³⁰-kor ugyanis a ’Cherry at Vayu House’ jógastúdió szeretettel várja Önöket páros jóga órájukra! Ne feledjék, minden kapcsolat alapja a bizalom! – fejezi be a feladat felolvasását, majd felpillant a papírból, és tágra nyílt szemekkel pislog rám. Enyhén szétnyílt ajkakkal viszonzom a reakcióját, és néhány másodpercig csak a szaggatott lélegzetvételünket lehet hallani.

Hogy micsoda? Páros jóga óra? Ezek megőrültek? Mármint, nem mintha nem bíznék a fiúban, de akkor is! Bármilyen apró mozdulat, és fájdalmat okozhatunk a másiknak. Vagy éppen kellemetlen helyzetekben találhatjuk magunkat, miután össze-vissza esünk-kelünk.

- Jiyoung-ah, te jógázol, ugye? – nyögi ki inkább biztató támpontot keresve a fiú, mire megköszörülöm a torkomat, és próbálok kiszabadulni a negatív és elrettentő gondolataim ketrecéből.

- Igen, de soha nem voltam még páros jógán – magyarázom gondterhelten összeráncolva a homlokomat, és legszívesebben a kezeim közé temetném az arcomat. Ez a műsor komolyan arra akar rámenni, hogy minél kellemetlenebbül érezzük magunkat? Csak mert akkor nagyon jól megy nekik, hiszen nemcsak, hogy elrontották a szinte idilli reggeli beszélgetésünket, hanem még most az előttünk álló órákat is.

- Öhm, nem baj, legalább valami tapasztalatod van – nevet fel kissé bátortalanul, azonban lassan egy biztató mosoly is felkúszik az arcára. Úgy tűnik, hogy az EXO vezetője mindig könnyebben túl tudja magát tenni az effajta sokkokon, ugyanis a következő percben már elő is veszi szokásos felelősségteljes és törődő énjét, és ökölbe szorított kezeit a magasba emelve kijelenti:

- Keményen fogok dolgozni, hogy ne okozzak neked csalódást, és hogy ne sérüljön meg egyikünk sem! – fogadja meg elkomolyodó vonásokkal, majd zavartan megvakarja a tarkóját. Csak valami olyasmit motyogok az orrom alatt, hogy „én is”, és hálás vagyok, amikor a staff tagok úgy gondolják, hogy ennyi egyelőre elég, kezdjünk készülődni, hogy időben odaérjünk a jógaórára.

Rögtön a fiúhoz sietnék az őszinte véleményéről faggatva, azonban megcsörren a telefonja, és egy bocsánatkérő pillantással elvonul egy másik szobába, majd magára zárja az ajtót. Magamban duzzogva kezdek készülődni, és egy kisebb táskába összepakolok testmozgáshoz felvehető öltözéket, illetve tisztálkodó szereket. Annak ellenére, hogy a jóga nem annyira megterhelő, még simán megizzad közben az ember, úgyhogy felszerelkezem törölközővel és tusfürdővel is, majd a konyhában várok az idolra, hogy ő is hasonlóan cselekedjen.

A megbeszélt indulás előtt a staff tagok már türelmetlenül várakoznak, ideges pillantásokat lövellve az ajtó felé, ami mögött a fiú még mindig telefonál. Én csak kíváncsi tekintettel meredek a szoba irányába, majd megunva a várakozást, inkább a telefonomon kezdem böngészni a leveleimet. Néhány perccel később azonban nyílik az ajtó, és fél tucat kíváncsi szempár mered a megdöbbentnek tűnő idolra.

- Elnézést, hogy ilyen sokáig tartott – hajol meg mélyen és tisztelettudóan - Mindjárt én is elkészülök – teszi hozzá szabadkozó grimasszal, mire szó szerint érzem, ahogy összeszorul a szívem.

Valami baj van. Joonmyun nem szokott ilyen lenni. Melegbarna szemének vidám csillogása olyan, mintha soha nem is lett volna ott; helyét mélyfekete sötétség veszi át, és az élet legkisebb jele sem mutatkozik tekintetében. Ajkait próbálja a szokásos módon felkunkorítani, azonban nagy kudarcba fullad, ahogy mosolya inkább csak egy fájdalmas rándulásnak tűnik. Amikor tekintetünk összefonódik, megfagy a vér az ereimben. Valami nagy baj van. Valami mintha eltört volna benne. Vállai feszülten megmerevednek, miközben idegesen húzogatja bézs színű, túlméretezett pulóvere ujját. Megáll, szomorúan rám néz, ám egyetlen másodperc után inkább elszakítja rólam a tekintetét, és felsétál a lépcsőn az emeletre.

Még lépései is csak halkan visszhangzanak, és rettentően bizonytalanok. Úgy néz ki, mint aki egy csatából jött, amit bármennyire is próbálkozott, mégis elvesztett. De vajon milyen csatát vívott? Kikkel harcolt, és miért lett ilyen a végeredmény?

Joonmyun nem hajlandó válaszolni nekem. Azokban a lopott másodpercekben, amikor próbálom a kamerások elől menekülve megkérdezni, hogy a mi a baj, csak szelíd mosollyal leráz, és azt mondja, hogy semmi gond nincsen. De hát látszik rajta, hogy van! És ha már keresem az alkalmat, hogy beszéljek vele erről, és próbáljak neki valahogyan segíteni ebben – pedig ez nem vall rám -, akkor miért nem nyílik meg nekem? Én is elfogadtam a segítségét, és egyre jobban megbízok benne, akkor ő miért nem teszi meg ezt fordítva is?

Még szép, hogy megsértődöm. Talán nem kéne, mert a fiú túlságosan próbálkozik, hogy a kamerák előtt boldognak mutassa magát, mégis tudom, hogy nem az, és ez elég szívszorító látvány. Azonban szinte durcás kislány módjára lépek be vele a jógaterembe, ahol már megnyugtató mosollyal vár az oktatónk, egy bizonyos Sojin, aki elvileg elismert jógaoktató, és ő tartja a legjobb órákat a szigeten. Mellette egy izmos, magas fickó, akiről csak a bemutatkozás után derül ki, hogy Daehyun, és ő lesz a nő párja az óra során.

- Üdvözlöm Önöket a stúdiónkban, és reméljük, hogy jól fogják érezni magukat! – kezdi a bemutatkozás után a nő, ahogy a jógamatraca felé sétál, majd int, hogy mi is cselekedjünk ugyanígy. Zavartan arrébb lépdelek, és még egy pillanatra sem engedem, hogy a tekintetem a fiún időzzön. Ahhoz most túlságosan sértődött és ideges vagyok, hogy akárcsak ránézzek – A páros jóga lényege, hogy kialakítsa a bizalmat a párok között, és megtanulják elfogadni egymás segítségét, tudjanak zökkenőmentesen együtt dolgozni. Nem lehet ugyanis félve vagy kételyekkel részt venni egy ilyen órán, ilyenkor ugyanis a párosoknak lelkileg is egymásra kell hangolódniuk! – magyarázza So Jin komolyan bólogatva, a mellette álló fickó pedig csak önelégülten vigyorog. Érzem, ahogy a torkom kiszárad, és nagyot kell nyelnem, amikor a ’kételyek’ szó elhangzik az oktató szájából. Valaki nagyon ráérzett, hogy mi a helyzet most közöttünk.

- Kezdjük akkor néhány páros bemelegítő gyakorlattal, és utána térünk rá az összetettebb elemekre! – jelenti ki a világ lehető legnyugodtabb és legtökéletesebb mosolyával, amit legszívesebben letörölnék a képéről, de szegény nem tehet róla, hogy pont olyankor kell nekünk órát tartania, amikor talán a legdühösebb vagyok a fiúra. Persze, nem kéne, hiszen akkor ez azt jelenti, hogy nagyon is szoros a kapocs kettőnk között, ha már ennyire pipa vagyok rá, azonban próbálom elhessegetni ezeket a gondolatokat. Végül is, hogyha tényleg nem akarja, hogy megtudjam, mi a baja, akkor nem bízik még bennem eléggé. És akkor valószínűleg nem is kedvel engem annyira, mint ahogy hittem.

Ezekkel a gondolatokkal néha túlságosan is nehéz arra koncentrálni, hogy a nyújtó gyakorlatokat megfelelően végezzem, és ne túl erősen nyomjam szét a fiú terpeszét, vagy ne húzzam meg túlságosan a karját. Joonmyun azonban nem nagyon vesz észre semmit abból, hogy kicsit furábban viselkedem, ugyanis a kamerák kedvéért tényleg próbál mosolyogni, nevetni és még a szokásos optimista és lelkes stílusával néha magyaráz is valamit, azonban már töltöttem vele együtt annyi időt, hogy tudjam, mindez csak álca. Minden esetre egy nagyon meggyőző álca, hiszen úgy viselkedik, mintha mi sem történt volna. Szinte rutinosan végzi a gyakorlatokat, és bár nekem is ismerős belőle néhány, amikor az oktató elér ahhoz a ponthoz, hogy azt mondja, a legnehezebb gyakorlat érkezik, mindketten kicsit kétségbeesetten pillantunk rá.

- A lényeg, hogy Joonmyun-ssinak meg kell tartania Önt – vonja meg a vállát, mintha semmisségről lenne szó, nekem azonban az agyam hátsó zugában megszólal a vészharang. Nem is véletlenül, hiszen ami következik, az szinte semmi ahhoz képest, hogy lenyomjuk a másik hátát, vagy összekulcsoljuk a kezünket, és előredöntve meg kell tartanunk a másikat és közbe magunkat, mert az nehezebb, mint az eddigiek közül bármi. És sokkal több bizalom is kell hozzá.

A lényeg, hogy Joonmyun hanyatt fekszik, először hajlítva megemeli a lábát, közben pedig a kezeit is megemeli, nekem pedig bele kell helyeznem a tenyerem az övébe, és lendületet vennem, hogy ahogyan a fiú kiegyenesíti a lábát, úgy teljesen vízszintes helyzetben a levegőbe emeljen, és meg tudjon tartani. Ahogy az oktató és partnere bemutatják a gyakorlatot, legszívesebben felsikítanék frusztráltságomban. Bármennyire is sokat jógázom, nem érzem magam elég edzettnek ehhez a gyakorlathoz, és nem hiszem, hogy valaha is teljesen fel tudsz készülni arra, hogy valakiben annyira megbízz, hogy engedd, hogy a lábával megtartsa a derekadat, a karjával pedig próbáljon egyensúlyban tartani téged.

- Én ezt nem csinálom meg – jelentem ki ellentmondást nem tűrő hangon, és kezeimet tiltakozva összefonom a mellkasom előtt. A fiú szemében látom átvillanni a csalódottságot, ezért azonban csak még dacosabban szegem fel a fejemet.

- Csak próbálja meg! Nem annyira nehéz, mint amilyennek tűnik! – kérlel Sojin szinte kiskutyaszemeket bevetve, ám a heves fejcsóválásom úgyis csak ahhoz vezet, hogy egy perccel később már újra a matracon vagyunk, Joonmyun a kiinduló helyzetben, én pedig tenyeremet az övébe helyezem, és magamban szitkozódva várom, hogy mi sül ki ebből. A szívem a torkomban dobog, ahogy lendületet veszem, majd becsukom a szememet, és úgy készülök fel a puffanásra vagy elborulásra.

- Ugye megmondtam? – tapsol az oktató lelkesen, miközben bátortalanul kinyitom a szememet, és csak annyit érzek, hogy az idol teljes magabiztossággal tart, erős karjai pedig meg sem remegnek, ahogy telnek a másodpercek. Elkerekedett szemekkel pislogok le rá, ő azonban csak szomorúan elmosolyodik. Biztos, hogy valami nincsen rendben.

Nagyot nyelve várom, hogy biztonságban letegyen, majd utána lenyújtunk, és hivatalosan is vége van a jógaórának. Meg kell mondjam, az EXO vezetője a várakozásomon felül teljesített, és a kezdeti bizonytalanság ellenére egészen jól éreztem magamat. Csak ne lettek volna azok az átkozott kamerák és ez a kínos légkör közöttünk! Annyit azonban megfogadok magamban, miközben a tusoló felé tartok, hogyha visszaérünk a lakásra, akkor kifaggatom a fiút, ha törik, ha szakad!

A kifaggatás helyett azonban Joonmyun szó nélkül elmegy, és amikor próbálom felhívni, akkor sem veszi fel. Tehetetlenül körbekérdezem a staff tagokat, akik éppen a konyhánkban eszik az ebédjüket – éljen az instant rámen, amit elvileg magunknak vettünk! -, ők viszont megnyugtatnak, hogy csak kiszellőzteti a fejét, de a következő feladat forgatására visszajön. Felhorkanok, amikor kiderül, hogy a producerrel is többet beszélt, mint velem, majd az egyetlen megoldással élek, ami a helyzetemben segíthet: az interneten való böngészéssel.

Beírom a keresőbe, hogy EXO, és az időpontnál beállítom a mai napot. A szívem gyorsabb ütemben kezd verni, ahogy lenyomom a ’keresés’ gombot, és azt sem tudom, hogy megkönnyebbüljek –e vagy sem, amikor tényleg találok cikkeket egy nem túl jó hírről. Ugyanis egy ideig elgondolkodtam azon, hogy valami velem kapcsolatos dologról van szó, és ezért nem véletlenül nem akar beszélni velem a fiú, a gond viszont úgy tűnik, hogy a bandával van. Egymást érik ugyanis a pletykák Tao kilépéséről, és egy olyan internetes portálon is járok, ami azt állítja, hogy a fiú Kínában saját stúdiót alapított. Méghozzá ma.

Rögtön néma sikoly hagyja el a számat, a szívem pedig összeszorul. Tehát ezért volt ilyen ma. Nem velem volt a gond, hanem egy bandatársával. Persze, hogyan is gondolhattam, hogy én vagyok olyan fontos, hogy miattam így viselkedjenek?

Egy másodpercemet sem hezitálok. Lecsapom a laptopom tetejét, majd azt hazudva a staff tagoknak, hogy vásárolni megyek, céltalanul bolyongok a környéken a fiút keresve. Magam sem tudom, hogy merre keressem, és milyen lehetséges jelet keresek, ami nyomra vezethet, de érzem, ahogy az adrenalin őrült módon zubog az ereimben. Meg kell találnom. Beszélnem kell vele. Ott kell lennem mellette.

S csodák csodájára, mintha meghallották volna az égiek az imámat, kiszúrok egy ismerős fekete kobakot a lakásunkkal szemben lévő tengerparton, a homokban ücsörögve. Megkönnyebbült sóhaj hagyja el a számat, ahogyan felé lépkedek, azonban az utolsó lépéseim a kezdeti határozottságom ellenére túlontúl bizonytalanok. Mégis mit fogok neki mondani? Sajnálom, nem érdemelték meg? Faggassam ki a részletekről? Tényleg ki fog –e lépni a fiú? Vagy csak üljek le mellé, és várjam, hogy maga mondja el? És mi van, ha mégis csak el akar küldeni melegebb éghajlatra?

- Leülhetek? – nyögöm ki inkább bátortalanul, mikor mellé lépek, és magam is csodálkozom, hogy olyan esdeklő a hangom, mint egy vízért könyörgő szomjazónak. Joonmyun csak végtelenül szomorú tekintettel, végtelenül lassan pillant fel rám, majd aprót bólint. Szemei megtelnek szívszorítóan keserű fájdalommal és szénfekete bánattal. Mint egy eltűnni vágyó hullócsillag, olyan kicsinek és magába zárkózónak tűnik.

Nem mosolyodom el, ahogyan leülök mellé, mert tudom, hogy ez nem a mosolygások ideje. Nem érdekel a ránk tűző nap vagy a szandálomba belefolyó homok sem, mert mind semmi ahhoz képest, amilyen fontos nekem a fiú. Nem akarom őt így látni, ennyire megtörtnek, reményvesztettnek és bánatosnak, de fogalmam sincsen, hogy mit kéne tennem, hogy segítsek neki. A tehetetlenség szétfeszít belülről, és nem tudom megállni, hogy be ne valljam:

- Olvastam, mi történt – jelentem ki megköszörülve a torkomat, az idol azonban nem néz felém, csak homokot szór ki a kezei közül, és nézi, ahogy a szemcséket elviszi a néha-néha feltámadó lágy szellő. Vállai azonban mégis megrökönyödnek, s amikor az utolsó szemcse is kicsúszik az ujjai közül, a kezeibe temeti az arcát.

Néhány másodpercig csak ül ott, összehúzva magát, és egy szót sem szól. Nem sír, nem remeg, csak ül. Én pedig nézem, és a fájdalom kaparni kezdi a torkomat, a keserűség pedig bele-belemar a szívembe.

- Az én hibám – szólal meg ki tudja mennyi idő múlva, megtört hangneme pedig képes lenne megríkatni.

- Dehogy a te hibád!

- Én vagyok a vezető, nekem kéne összetartanom a csapatot, és nekem kellett volna észrevennem, hogyha valami baj van – erősködik remegő hangon, mégis tudom, mennyire erőlködnie kell, hogy ennyire kontrollálni tudja az érzéseit – De a baleset után Tao nemcsak velem, de a többi fiúval sem akarta felvenni a kapcsolatot. És most, most pedig megalapítja a saját stúdióját, és nekünk egy szót sem szól róla? – emeli a magasba a kezeit, majd hagyja, hogy tehetetlenül visszahulljanak az ölébe. Nagyot nyel, még mielőtt folytatná – Azt hittem, minden rendben lesz. Azt hittem, hogyha a lemezcég legalább gyógyulási időt adott neki, akkor ezután nem jöhet ennél rosszabb. De ma tájékoztatta az S.M. Entertainment vezetőségét arról, hogy nem fog többet visszajönni. Nekünk személyesen egy szót sem szólt, és bár próbálja meggyőzni őt a lemezcég, hogy ne tegye, már úgy kell elkezdünk a következő comebackre készülést, hogy számolnunk kell, hogy nem lesz velünk – folytatja lassan, meg-megállva egy-egy mondat előtt, és látom, ahogy viaskodik az érzéseivel. Bár ugyanolyan nyugodtan és méltóságteljesen ül, mint ahogyan néhány perce rátaláltam, mégis szinte érzem, hogy a szívében hatalmas csatákat vív. Nemcsak a lemezcéggel, a bandatársával és egyben barátjával, hanem saját magával is.

- És az a legrosszabb, hogy a rajongóknak semmit sem mondhatunk. A lemezcég azt szeretné, hogy míg a szerződést hivatalosan fel nem bontják, addig ne mondjunk semmit – szólal meg néhány másodpercnyi fülsiketítő csend után, ami hatalmas űrt képez a szívemben. Soha nem hittem volna, hogy képes lehetek ennyire aggódni valakiért, és képes leszek arra, hogy valaki más boldogságáért ennyi imát mondjak el magamban, mégis itt ülök, és mást sem szeretnék, csakhogy Joonmyun mosolyát újra láthassam. Azt, amelyik képes beragyogni bármilyen borús eget, és ami azt mondja, hogy minden rendben lesz. De nem lesz minden rendben, és ezzel mindketten tisztában vagyunk.

– De hát hogyan álljunk eléjük úgy, hogy még hisznek abban, hogy Tao visszajöhet, pedig mi tudjuk, hogy nem fog? – teszi fel a költői kérdést a békésen morajló tengernek kiáltva, majd frusztráltan beletúr a hajába, és remegés fut végig a testén. Nagyot nyelek, ahogy figyelem a viaskodását, azonban én sem tudok felkészülni arra, ami jön – Megszegtük az ígéretünket. Már megint. Már megint csalódást fogunk okozni, és én… - kezdi leszegve a fejét, az utolsó mondatnál azonban elcsuklik a hangja, és csak akkor veszem észre a kristálytiszta könnycseppeket, amikor már törölni próbálgatja őket.

Nem gondolkozom, amikor közelebb húzódom hozzá, és bátortalanul a karjaim közé zárom őt. Szokatlan és különös érzés, ahogyan önszántamból átölelem, és nem tudom, hogy a meglepődéstől vagy a bizonytalanságtól, de először nem is érzem, hogy a fiú hagyná magát. Aztán vállai ellazulnak, mellkasát pedig szembefordítja velem, és hagyja, hogy öleljem.

Testének remegéséből következtetek csak arra, hogy némán sír a vállamon, miközben én megnyugtatóan próbálom simogatni a hátát. A legszívbemarkolóbb és legszomorúbb szerenádként hallom viszont a mellettünk lévő tenger morajlását, miközben nekem is kibuggyan néhány könnycsepp a szememből.

Minden rendben lesz. Szeretném mondani, azonban a szavak a torkomra fagynak. Tudom, hogy ez csak egy kecsegtető illúzió, semmi több.

Nem lesz minden rendben. De én melletted leszek.

❤   ❤   ❤

Drága Olvasók!

Ez a fejezet egy igazi érzelmi hullámvasút volt, nevetésektől kezdve könnyeken át mindenben lehetett részünk. Remélem, hogy azért nem nagyon szontyolodtatok el, bár Tao kilépése nemcsak a rajongókat érintette mélyen, a tagokat még inkább, és véleményem szerint onnan is Joonmyunt, aki a csapat vezetője. Igyekeztem a lehető legélethűbben átadni az érzéseit és gondolatait, s remélem, hogy sikerült. *-*

Jiyoung pedig végre úgy döntött, hogy felül kerekedik a kételyein, és segít Joonmyunnak átlendülni a mélypontján. Mit gondoltok? Vajon minden ilyen simán fog menni ezek után is?

Jövő héten találkozunk, addig is vigyázzatok magatokra! <3

Szeretettel,

Yoonah